Skip to content

Állhatatossággal, reménységgel

Angyal-Cseke Csaba

Krisztus közösségében állhatatossággal és reménységgel

Igehirdetés Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap; 2Thessz 3,1-5
Bakonycsernye, 2020. augusztus 9.

Az örökérvényű Isten- és Krisztus-kérdésen túl az egyház népe számára alapvető, életbe vágóan fontos kérdés, hogy tisztázza, mi az Istentől kapott küldetése, és milyen módon, milyen reménységgel viszi véghez azt. Kétezer év egyháztörténetének nagy kérdése ez. A választ pedig – mint életünk oly sok más égető kérdésére is – Krisztus Urunktól kapjuk meg, aki így szólt mennybemenetele előtt tanítványaihoz: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15b).Luther Márton – Wikipédia

Bár a létfontosságú kérdés és a krisztusi válasz is világos előttünk, mindannyiunk által jól ismert, mégsem egészen problémamentes. Hiszen jól tudjuk letűnt korok történetének lapjairól, hogy az egyház népe számára nem mindig volt egyértelmű a küldetés-kérdés. Nem tagadhatjuk: volt idő Isten népének történetében, hogy az evangélium ügye háttérbe szorult az egyházban. Nem véletlen tehát, hogy Luther a maga történelmi helyzetében olyan sarkosan fogalmaz az egyház küldetését illetően, hogy „az   egyháznak nincs más rendeltetése és dolga, mint Isten igéjének hirdetése”, mert az evangélium elrejtése miatt indította őt arra az Isten megelevenítő ereje, hogy vigye véghez az egyházban a reformáció munkáját, és hogy a hitviták Szentlélek által ébresztett tüzében megtisztított egyház újra az evangélium fényében éljen és szolgáljon szerte a világban.

Ezen a vasárnapon az igehirdetési alapigénkben idézett apostoli bizonyságtételen túl figyeljünk Márton testvérünk figyelmeztető szavaira is, mert napjainkban a társadalomban sokrétű szolgálatot végző egyház tagjaiként jó, ha tisztázzuk magunkban, hogy minden szolgálati terület az egyházban és a gyülekezetben az evangélium szolgálatából fakad. A diakóniai szolgálatban csak az tud az elesettek felé fordulni, akit személyes életének bűn miatt nyomorúságából a megfáradtakat és megterhelteket hívó Úr szava emelt fel, és csak az képes a szegényeknek segítő kezet nyújtani, akit a maga emberi életének szegénységét felismerve a szegényeket boldognak mondó Úr szeretete gazdagított meg. Iskoláinkban a pedagógiai, gyülekezeteinkben a gyermekmunkában csak az tudja a gyermekeket és fiatalokat Isten csodálatos dolgaira tanítani, akit maga a Mester Igéje tanított meg Isten országának titkaira. Még hosszan folytathatnánk ezt a felsorolást, de lényeg a lényegben: minden szolgálat és munkaág az egyházban és a gyülekezetben az evangélium hirdetéséből fakad.

Az egyház elsődleges feladata tehát az evangélium hirdetése a világban, de máris hozzá kell tegyük: nemcsak elsődleges, hanem egyetemes feladata is. Az egyház minden egyes tagjának része van ebben a szolgálatban. Tény az, hogy az evangélium hirdetésének életvitelszerű szolgálatára Isten a lelkészeket hívta el, de nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Krisztus Urunk minden benne hívő embert személyes bizonyságtételre, tanúságtételre hív. Luther, amikor keresztyének egyetemes papságáról beszél, nemcsak azt emeli ki, hogy gyülekezeti tagként közvetlenül szólhatunk az Istenhez, hanem arról is beszél, hogy szüntelenül közben kell járnunk egymásért imádságban, saját életünket Isten kezében tudva kell áldozatot vállalni másokért, és vigasztalni testvéreinket. Igen, feladatunk van gyülekezeti tagként is az evangélium szolgálatában: tanúskodnunk és imádkoznunk kell.

Thessalonika (62 of 70) | Graeme Churchard | FlickrPál az igehirdetési alapigénkben idézett sorait a thesszalonikai gyülekezetnek írta. Thesszalonika városa a császárkultusz központja volt Görögországban, a város lakói tehát elsősorban a görög isteneket tisztelték, de a keleti kultuszok is jelen voltak a nép vallásos életében. Pál Makedóniából vezető útján megállt a görög városokban, és hirdette a Jézus Krisztusról szóló evangélium életmentő üzenetét, melynek hatására Thesszalonika lakói közül néhányan a bálványoktól az egy igaz Istenhez fordultak. A fiatal gyülekezet pogányból lett keresztyén tagjainak – a levél tanúsága szerint – egyrészt üldöztetéssel kellett szembenézniük, másrészt a Krisztus visszajövetele nyugtalansággal, bizonytalansággal töltötte el őket, és ebben a helyzetben nem találták helyüket a világban. Mégis, az apostol arról is bizonyságot tesz levelében, hogy a végidőket illetően helyreigazításra szoruló gyülekezet hitének növekedése és szeretetének gazdagodása dicsekedésre okot adó valóság.

Így, ebben a gyülekezeti helyzetben szólal meg az apostol felszólítása: „…testvéreim, imádkozzatok értünk, hogy terjedjen az Úr igéje, és úgy dicsőítsék, ahogyan nálatok is…” (2Thessz 3,1). Igen, ismét az evangélium ügyének kérdése, és ismét fontos hangsúlyoznunk, hogy ez a kérés a gyülekezet minden tagjának szól. Hadd hívjam fel a figyelmet arra is, hogy az alapigénket megelőző fejezetben arról olvasunk, hogy Pál apostol Isten segítségéért járt közben a gyülekezet megtartatásáért, vigasztalásáért, s most azt láthatjuk, hogy az apostol a thesszalonikai keresztyének közbenjárását kéri saját szolgálatának sikerességében, és az evangélium ügyében. A gyülekezet és alapítója tehát a keresztyén élet velejárójaként kölcsönös felelősségvállalással egymás szolgálatáért imádkozik. Tudva azt, hogy bár mindnyájan elhívást kaptak Istentől, de ez különböző szolgálati területre szól.

Ordass Lajos Alapítvány honlapja

Ordass Lajos püspök az imádkozásról szóló könyvében írja azt a számomra megrendítően mellbevágó gondolatot, hogy „betegségtünet az valakinek a keresztyénségén, ha nem érez kényszerítő indítást arra, hogy önmagán túl másokért is imádkozzék”. Kimondhatatlanul számonkérő ez a mondat, de ennek nyomán hadd aktualizáljam az apostol kérését: testvérek, érzünk-e késztetést arra, hogy imádkozzunk a lelkészeinkért és az igehirdetés ügyéért? Otthonunk belső szobájában és a gyülekezet közösségében. Vagy a lelkészek és más egyházi szolgálattevők szolgálata, ami az egyházban és gyülekezetünkben történik, magától értődő? Az egyház küldetéséért mondott istentiszteleti imádságok csupán megszokássá váltak? Súlyos kérdések ezek, nem hanyagolhatjuk el őket, így hadd biztassak mindenkit arra, hogy imádkozzon egyházunk püspökeiért, espereseiért, lelkészeiért, felügyelőiért, gondnokaiért, kántoraiért, presbitereiért, minden egyházi és gyülekezeti szolgálatot végző testvérünkért. Imádkozzunk értük, mert szükség van az értük mondott közbenjáró imádságra.

Az apostol másik imakérése azonban máris nyilvánvalóvá teheti számunkra, hogy miért olyan fontos és szükséges az imádság az igehirdetőkért. Pál ugyanis ebben a levélrészletben nem valamiféle íróasztal mellett született, elvont teológiai tézissel szembesítette a gyülekezetet, hanem saját, személyes szolgálatának keserű tapasztalatai tárulnak fel ebben a mondatban. Pál jól tudta, hogy az evangélium keskeny útja sokszor kemény ellenkezésbe, heves ellenállásba ütközik. Történelmi helyzettől függetlenül mindig is voltak, és mindig is lesznek olyanok, akik tudatosan gátolják az evangélium terjedését, de a kőszálként álló ige hatalmát sosem tudják megtörni ezek a gáncsoskodások. Azonban ezek az emberek a gyülekezet hitére veszélyt jelentenek, így tehát nem lehetünk könnyelműek, velük mindig számolni kell. Különösen érdekes az, hogy Pál nem arra kéri a gyülekezetet, hogy a megtérésükért imádkozzanak, hanem azért könyörög, hogy az Isten szabadítsa meg az egyházat az ilyen emberektől, hogy ne legyenek az apostoli szolgálat terhére, viselkedésükkel ne gátolják az evangélium terjedését.

Hűtőmágnes, fa, szögletes (A keresztről) - Parakletos Könyvesház

Pál józansága által Isten azonban azt is elénk tárja ezen a vasárnapon, hogy a hit ajándékában nem mindenki részesül. Nem mindenki hallja meg az erőtlen, de Isten Szentlelke által megelevenített emberi szóban a Jézus Krisztusról szóló életmentő örömüzenetet. Számukra a keresztről szóló beszéd csupán bolondság, csúfolódásra és megbotránkozásra, megütközésre ad okot. Talán vannak, akik számára kétségbeejtő és elbizonytalanító, hogy mindig maradnak emberek, akiknek nem adatik meg a hit ajándéka. Az üldöztetés és bizonytalanság veszélyének kitett mindenkori gyülekezet tagjai számára is kérdésessé válhat saját hitüknek állhatatossága. Sokan kérdezhetik, hogy mi a garancia arra nézve, hogy akik hitre jutottak, nem gyengülnek el, nem tántorodnak meg a kísértések közepette?

A válasz pedig alapigénkben van. Hogyan is fogalmaz Pál apostol? „Bizalmunk van az Úrban irántatok, hogy amit elrendelünk, azt megteszitek, és meg is fogjátok tenni.” (2Thessz 3,4). A biztosíték tehát nem az Isten útján bukdácsoló emberben, hanem a hitet adó Úr hűségében van, aki megerősít és megőriz a megpróbáltatások idején, mert ő az egyetlen biztos pont ebben a bizonytalan világban. Aki közösségben él az Istennel, az tudja azt, hogy az ő hűsége rendíthetetlen, és ez meghatározza egész életét is, tehát elkötelezi magát az evangélium ügye iránt, hűségesen követi az Isten Igéjének útmutatását. Igen, az Isten hűsége és gondviselése által tudja véghez vinni az egyház is a rábízott feladatot. Azonban ne áltassuk magunkat, az Isten gondviselése nem abban nyilvánul meg, hogy nem vagyunk kitéve a minket elbizonytalanító, pusztító és felforgató erőknek, hanem abban, hogy semmi sem szakíthat el minket szeretetétől. Éppen ezért van szükségünk arra, hogy az Úr vezesse szívünket, és egyengesse az utunkat, szeretetével, mert csak az ő szeretete lehet keresztyén életünk forrása, hogy Krisztushoz hasonlóan állhatatossá legyünk életünkben és szolgálatunkban, a visszatérő Úr reménnyel teli, rendíthetetlen várásában.

Imádkozzunk!

Gondviselő Istenünk, add nekünk naponként evangéliumod világosságát, hogy tisztán láthassuk életünk és szolgálatunk célját, és ne tévesszük szem elől reménységünket. Kérünk, vezess minket szereteteddel életünk útján, hogy észrevegyük: szükség van az imádságunkra. Áldj meg minket, hogy ne essünk kétségbe, mikor bizonytalanságban vagyunk, és nehézségek támadnak életünk útján. Ámen.