Ünneplő Gyülekezet! Kedves Testvérek!
igehirdetés ApCsel 20, 32-35 alapján 2022.10.23.
Iskolai ballagásokon közkedvelt vers az evangélikus Reményik Sándor Mi mindig búcsúzunk című verse, amelyet ilyenkor hallgatva a didergős őszbe forduló táj is mélabúsabbá tesz talán. Amikor most meghallgatjuk e verset már előresietett szeretteinke is gondolunk, akiktől a búcsú a legjobban fáj. Reményik Sándor: Mi mindig búcsuzunk
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
A mai vasárnapra kijelölt igében szintén egy megható búcsúzás pillanatait érhetjük tetten. Pál apostol elköszön a Milétoszi gyülekezeti vezetőktől. Pál nem kertel. (Az előzmények során) világossá teszi számukra, hogy ez a búcsúzás örökre szól: így fogalmaz: „többé nem látja arcom senki.” ApCsel 20, 25 Aki már olvasta igénk leírását emlékezhet rá, mindenkit nagyon felzaklatott ez a kijelentés.
Pál apostol mégsem hasvadász módon fogalmaz ennyire nyíltan. Hanem éppen azért, mert ezzel jelzi, mennyire komolyan veszi azokat az embereket, akik őt körül veszik. Milyen nehéz nekünk is sokszor őszintének lennünk, a körülöttünk lévőkkel. Egy súlyos betegnek meg tudjuk-e mondani a visszafordíthatatlan hírt. Kit akarunk kímélni amikor titkolózunk? Őt vagy saját magunkat is becsapva valami elérhetetlenbe reménykedünk? Sokszor jobb egy őszinte, tiszta diagnózis, amelynek következtében méltóságteljesebben indulhatunk a jövő felé. Igaz ez például a közösségeinkre nézve is.
Mondok is erre egy éppen aktuális példát:
Tegnap a Székesfehérvári Egyházmegye rendezésében ökumenikus imádsággal emlékeztünk meg az 1956-os forradalom hőseiről és áldozatairól. Az ünnepi beszédben dr. Vizi László tanár, rektor helyettes úr kiemelte mennyire veszélyes volt az a totalitárius bolsevista rendszer, mint a történelem első olyan totalitárius diktatúrája, amely az emberek gondolkodásmódját és hitét is ki akarta sajátítani. Ennek az eszmének következménye volt az egyházak minden erőforrástól való megfosztása. Kezdve a humán erőforrásoktól (megfélemlítések, bebörtönzések), szellemi-lelki erőforrásokon át, amit az iskolák és rendek bezárása jellemzett, az anyagi erőforrások megszüntetéséig, ami jellemzően a föld és ingatan vagyon elvételét jelentette. Ebből a legtöbb egyházközség, gyülekezet még mindig nem tudott talpra állni.
A rendszerváltás óta olyan sokat dolgozunk azon, hogy gyülekezetünk önfenntartóvá váljon, de mindez ideig még nem sikerült. Függünk állami támogatásoktól, és olyan emberek jóindulatától, akik valójában nem is tartoznak hozzánk. S ez a helyzet mindenkinek kényelmes. De ez a kényelem halálos. Mert Isten angyala ránk tekintve azt mondja rólunk, mint a Szárdiszi gyülekezetnek: „az a neved, hogy élsz közben halott vagy.” Jel 3, 1 De mégsem keseregni szeretnék ma ezért, hanem, Pál apostolra figyelve együtt keresném veletek a megoldásokat.
Amikor Pál elbúcsúzik egyben végrendelkezik is és ebben megosztja szeretteivel életének és sikeres működésének titkát is. Azt kérve, hogy követői, szintén hasonlóan kitartók legyenek.
Az nem jó, amikor egy vagy két embere támaszkodik egy közösség! Úgy a jó, ha a teherviselést megosztjuk! Pál elmegy, de a lelkülete és az őt mozgató erők ott maradhatnak. S nekünk, amikor az előttünk lévő nehéz időkre gondolunk ezekből az erőforrásokból kell még több. Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra! A presbiter, a gyülekezeti elöljáró elsősorban magát gondozza. lelkisége tekintetében legyen igényes, Bibliás ember, aki nem csak hallgatja és tanulmányozza az Írást, de el is kéri annak értését, magyarázatát.
A milétoszi keresztények és a bakonycsernyei keresztények élete is akkor lesz teljes, ha ott maradnak a forrás közelében, ha Isten igéjéből táplálkoznak. ha nem az Isten gondolatai táplálják lelkünket, akkor teljes bizonyossággal más gondolatok más eszmeiség fogy oda tolakodni hozzánk, és szépen lassan átveszi a szellemi irányítást fölöttünk. S a dráma az, hogy ehhez ma már nem kellenek fegyverek, elnyomó hatalmi gépezet, mint egykor az Állami Egyházügyi Hivatal vagy a rettegett államvédelmi hatóság az ÁVO. Ma elég, ha trendi reklámokat és műsorokat nézzük, vagy hallgatjuk! Az a rendszerváltás után egy egész nemzedék agyát programozta át, az Istenre figyelő élet helyett az anyagi világ mindenhatóságába és örökkévalóságába vetett hitre. Ami ugye még a fizikai törvényeknek is ellene mond. Mert ha nem volna átprogramozva a gondolkodásmódunk, azt igazán beláthatnánk, jelenleg nincs két földünk, hogy minden rajta élő ember annyit fogyasszon mint mi! Ezzel szemben az apostol egyféle revíziót, ez rosszul hangzik, reformációt ajánl nekünk! „32Most pedig az Istennek és kegyelme igéjének ajánllak titeket, aki felépíthet benneteket, és örökséget adhat nektek a szentek között.
Örökség a szentek között, micsoda nézőpont váltás ez! Kedves Testvérek! Az e világi szükségletek, és szűkösségek feletti aggodalmat az Isten által nekünk szánt szentségi élet felé fordítja át! Az Isten Országában való életet, amelynek legcsodálatosabb jelképe, sőt valósága Krisztus Urunk keresztje!
Jézus Krisztus nem nézte istenségét vagy annak hatalmát, megüresítette önmagát. Emberekhez lett hasonlóvá, hogy magunkra ölthesse emberi létezésünk nehéz terheit. De tovább is ment ebben az önátadásban, ön kiüresítéseben. A társadalom leggyűlöltebb emberei közé is elment, hogy megszentelje őket jelenlétével. Önzetlen, minden számítástól mentes szeretetével, végül emberi társadalmunk legalján lévőkkel is közösséget vállat. A gonosztevők és számkivetettek közé sorolták Őt, ott halt kínos halát. Megváltó halált. Megváltson bűntől, előítéletektől, az anyagiak szeretetétől. Amikor ő a mi tanácsadónk, akkor bizonyosan nem fogunk meggondolatlanul ítélkezni, mások fölött, hanem jézusi lelkülettel új emberként, új közösséget építünk fel.
Bizony sok tanulni valónk lenne még tőle, de a megszentelt élet kezdete az, amikor több időt töltök el az élő Jézus közelében, mert nincs más lehetőségünk, mint ő. Ő az, aki legjobban érti félelmeinket, fájdalmainkat, ő pontosan azért lett emberré, hogy megismerhető, hogy közeli Istenünk legyen. Egy megszólítható és szimpatikus Isten. Aki nem uralkodni kíván felettünk, hanem az életünk részeként együtt szeretne velünk menni az úton.
Isten igéje, és Jézus Urunkra, mint testé lett igére figyelünk, akkor ő lesz, aki betölti szellemünket, lelkünket, újra építhet bennünket! Újra felépítheti közösségeinket, amelyek talán kevésbé ragaszkodnak az épített és tárgyi örökségekhez, de jobban a lelki és szellemi kincsekhez. Gáncs Péter püspök úr a most megjelent Evangélikus Életben így ír erről: „Görcsoldó, féleleműző, vigasztaló erő rejlik az apostoli bizonyságtételben arról az Úrról, akinek itt és most is van hatalma, hogy építsen és örökséget adjon. Amint erről börtönből írt levelében is hitet tesz Pál: én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van. 12Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt. 13Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem. Fil 4, 11-13
Mindenre van erőm, és ez a minden valóban mindent jelent. Tárgyi, közösségi és lelki, valamint szociális valóságunkat is megújító mindenható a mi Istenünk. Minden körülményben, minden órában és helyzetben hat és formál. Ehhez csak annyi kell, több időt töltsünk el a közelében. Ahogy én nézem, amilyen idők jönnek a napi, a heti találkozásainkat fokoznunk kell hozzá, hogy megszentelődjünk, s javunkra, boldogságunkra változzunk! Ámen