Isten tükröt tart elénk
igehirdetés (Róm 2, 14-24) alapján
Vajon Isten szemében a pogány ember is ember? Azok a természeti, vagy más vallású emberek, akik nem ismerték meg még az evangélium örömét eljuthatnak-e az üdvösségre? S mi, hitünket gyakorló keresztényék vajon miként vélekedünk erről? E kérdések őszinte végiggondolásából újabb nyugtalanító kérdések sorjáznak. Vajon mekkora vonzerővel bír hitünk, a környezetünkben élő, egyre több közömbös, vagy éppen Isten létezését tagadó embertársunk számára? Mi, hitünket gyakorlók vonzó példái vagyunk-e a Krisztus követésnek?
A rómaiakhoz írt levél első fejezetei ezeket a napjainkban is rendkívül izgalmas kérdéseket teszik föl nekünk. Pál idejében a zsidóság Isten kiválasztott népeként azt gondolta magáról, Ők Isten igazságának kizárólagos birtokosai. Komoly alapja van ennek a gondolatnak. Isten számukra jelentette ki akaratát, elbeszélte nekik a világ teremtése óta eltelt időt, az ősatyákban konkrét történelmi személyeket választott ki, hogy a semmikből, az elveszett élet helyzetű sorsokból, valami hatalmasat alkosson: családot, törzset és népet. (Gondoljunk csak Sára és Ábrahám gyermektelenségére.) Olyan népet, amely, ha nem is mindig érti és cselekszi helyesen Isten akaratát, de az Örökkévalóval állandó párbeszédben van és alkalomról, alkalomra igyekszik útját megjobbítani. Ezért kapták Mózesen közvetítésével a törvényt, a Tízparancsolatot is, és ezt a kincs általuk hagyományozódott az egész világba.
Az Ábrahámnak szóló jövendölés: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” Jézus Krisztusban lett valósággá, és benne lett a miénk! Csodálatos és egyben kivételezett sors a Zsidóságé. Tragikus is természetesen, mert annyi konkrét és félreérthetetlen jel, prófétai jövendölés és utalás ellenére nem ismerték fel Isten szenvedő Fiában népük és világ üdvözítőjét.
A Tízparancsolatot és Isten kijelentett akaratát nem ismerő népek más elbírálás alá esnek, mint a zsidóság, vagy a kereszténység. Ők, – így írja az apostol – természetükből fakadóan tudják cselekedni a jót. Ezt ma közérthetően emberségnek nevezzük. Akiknek leírt törvényük van, azért és azt olvasva tudják, mi a helyes és a helytelen. Akik nem rendelkeznek ilyen leírt törvénnyel, azoknak Isten a lelkiismeretük által, a szívükbe írta bele azt.
Gyönyörű, és egyben tág ölelésű gondolat ez! Isten tehát minden gyermekének megadta a jó és rossz megkülönböztetésének képességét. S amikor ítéletet tart ezek szerint fog megítélni minket. Nekünk tehát több és nagyobb felelősségünk van, mert Istent közelebbről és jobban megismerhettük.
Vakok vezetői
Nem lenne baj, tehát ha a többlet ismeret birtokában lévő lelki vezetők, a zsidóság és a keresztények valóban többet látnának, biztosabban lépdelnének, mint akiknek csak sejtésük van Isten akaratáról. Jó lenne, ha nem lennénénk sötétben tapogatózó világtalanok! Ez Isten mai üzenetének második tanítása. Tehát, Ti akik hallgatjátok az igét, akik részesültök Isten bocsánatában, figyelmesebb, irgalmasabb, vezetői és példái lennétek a hitnek. Ha másokat felemelő, hasznos és vonzó életet élnénk a hitben ajándékát nélkülöző kívülállók előtt!
Miközben Pál zsidó honfitársait inti, bennünket kései keresztényeket is egyértelmű szavakkal figyelmeztet! „.. te a vakok vezetője vagy, … az oktalanok nevelője, … mert tied a(Z) igazság: …, önmagadat nem tanítod?
Mennyiszer gondoltuk már azt, hogy mi különbek vagyunk azoknál, akik nem gyakorolják hitüket, akik nem járnak el a gyülekezeti közösségekbe? Tanítsuk tehát magunkat Jézus szavai által! Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik. Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek.
Ha valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, nem tartjuk magunkra nézve lényegesnek e gondolatokat. Igen, egészen bizonyosan sok kívülálló, pogány (és a szót most eredeti értelemben használom tehát a népek, a más hiten lévők) azt gondolják erről, semmivel nem jobbak nálunk!
Óriási felelősségünk van, hogy hogyan állunk meg a mi kísértéseink között, ha elbukunk, akkor azt be tudjuk e ismerni, tudunk-e egymástól bocsánatot kérni? Valóban elfogadjuk-e a Jézus Urunk által megszerzett bűnbocsánatot és abból élve az irgalmasság embereiként élünk-e?
S itt nem csak hitelességünk kérdése a lényeg. Néhány napja ismét elém került egy új tanulmányt összegző írás, amely 75 éves kutatási tapasztalatokból azt állapította meg amit a Szentírás már régóta tanít. Egészségünk érdekében fontos, megtanulnunk szívből megbocsátani. S a haragot teljesen száműznünk kell életünkből. Az összegzés szerint a legboldogabbak nem a tehetősek, hanem azok az emberek akiknek sok, és minőségében nagyon jó kapcsolataik vannak. Ők élnek a legtovább és ők a legboldogabbak. Ellenben akik haragszanak másokra, magukat mérgezik meg a gyűlölettel, és ez az érzés előbb utóbb önmagunk lelki és testi egészsége ellen fordul.
Kiút és megújulás
Nem hiszem el tehát, hogy eljön majd olyan kor, amikor megfeledkezhetnénk a törvényadó Istenről, a bűnöktől tényleg megszabadító Krisztustól. Aki mint hallottuk, nemcsak hitünk alapja és megszerzője, hanem egészségünk őrzője is. Ha elhisszük, hogy van bűnbocsánat, ha én megkaptam Isten bocsánatát, nem tehetek mást, csak megbocsáthatok. Nem eszemmel belátva számításból, hanem teljes szívből és feltételek nélkül!
S ehhez szükségünk van az Isten erejére, a Szentlélekre! Aki naponként segít bennünket a megszentelődés útján járni! Ő igazgat és tökéletesíti utunkat. Elmélkedjünk naponként a Szentháromság titkában! Gyönyörködjünk a belőle fakadó szeretetben!
Meggyőződésem, Európa jelenlegi válsága nem gazdasági válság és nem is politikai tekintető, vagy demográfiai jellegű kihívás, hanem elsődlegesen identitás válság. Kontinensünk pontosan azért erőtlenedett el, mert elveszítette kapcsolatát a Szentlélekkel. A transzcendenssel. Önazonosságunk létezésünk legfontosabb pillérétől, Szentháromságtól szakadtunk el. S ha vissza nem találunk hozzá, a mai európai embernek nem lesz jövője. Nem láthat hosszútávú kiutat a kontinens, az ország, a közösségek és az egyének. Az örökkévalóság távlata nélkül, élmények és pillanatok rabjai leszünk.
Megváltónk nélkül, benne ragadunk a mában, az Örökkévaló nélkül az itt és a most foglyai leszünk! Életek helyet élményeket gyűjtünk magunk köré! Eredeti, istentől rendelt küldetésünket megcsúfolva „csak botorkálunk itt a porban”. Nevünk és lényünk megcsúfolása ez.
Mert az anthropos, ember szó szerinti jelentése ez: „az ember, aki újra felfele néz”. Ne gyalázzuk meg e nevet, és hagyjuk, hogy önzésünk és szeretetlenségünk, miattunk gyalázzák Isten nevét! Adjunk jövőt magunknak és ennek a csodálatos világnak Európának!
A nem túl derűs jelenben mégis élhetünk boldogan. Egészséges, vidám, és vonzó jelenségek lehetünk, mert a Krisztusban elnyert bűnbocsánatot elfogadjuk és komolyan vesszük. Általa új életet kaptunk, az ő Lelke, lelkülete él bennem! Ezért mi már nem a láthatókra nézünk, hogy azokban elvesszünk, hanem a láthatatlanokra, Isten kegyelmére, megbocsátó szeretetére, ezt közvetítjük, szavainkkal, életünkkel.
Nem félünk semmitől és senkitől, Isten más népeitől sem, mert tudjuk, hogy „a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. „ 2 Kor 4, 18 Ámen