Manus, manum lavat
Jézus Urunk korában, az egész Földközi –Tenger vidékén teljesen más értékrend uralkodott, mint nálunk. Hihetetlenül hangzik
, de nem a pénz volt a legfőbb érték, hanem a becsület és a tisztesség. Ezért a becsületért, a közösség elismeréséért folyt a mindennapi küzdelem. Természetesen a pénz, a vagyon is segíthetett növelni ezt a megbecsülést, de nem közvetlenül. hanem mindig valamilyen önzetlen jó tett, vagy cselekedet révén. Ahogy a római elöljáró, aki saját vagyonából zsinagógát építtetett Kapernaum közösségének.
Az utcákon és a tereken, nagy szópárbajokat vívtak, fontos sokakat érintő, témák felvetésével. Már az is izgalmas volt vajon a megszólított fél elfogadja-e a kihívást. Ha valaki kötélnek állt, azzal az ő tisztessége növekedett. Ha meg is tudta válaszolni a kérdést, akkor még inkább nőtt az emberek előtti megbecsülése.
A mediterrán környezetben így folyt az élet. Voltak pozitív értelmű kihívások is, mint például egy vacsora meghívás. Ha valaki elfogadta, a meghívást azzal a másik tisztességét növelte meg. Ezeket az étkezéseket, általában nyitott ajtók mellett, vagy a szabad térről is jól látható helyeken költötték el. Szinte már nyilvánosan, pontosan azért, hogy mindenki láthassa a vendéglátó tisztességét.
Viszont volt egy másik, nagyon erős szabály is ezeknél a nyilvános együttléteknél, találkozásoknál. Például az, hogy szigorúan csak azonos társadalmi rangban állók között folyhatott le ez a találkozás. Az alacsonyabb társadalmi státuszban lévőknek tilos volt megszólítania egy előkelőbbet, mert az sértésnek bizonyult.
Ugye milyen jó, hogy már nem ilyen világban élünk! Nekünk nem kell elszenvednünk kirekesztéseket. Másokat megszégyenítő magatartásformákat! Vagy mégsem?
Evangélikus Élet folyóiratunk ide vágó írását szeretném felidézni Füller Tímea „Azt kapja, amit megérdemel” című kiváló jegyzetében pontosan annak jár utána, észre vesszük-e a szükséget szenvedőket? Akik szerencsésebb családba születettek, mennyire érzékenyek nehezebb sorsú embertársaik irányába? Idézem. Munkámból adódóan látom, „Rengeteg a nem kívánt, az eltaszított, az elhanyagolt kiskorú. Életük fájdalma arcukra van írva. .. Ők azok, akik tudják milyen éhesen elaludni, lyukas cipőben járni, bezárt ajtó előtt várakozni, már délután a paplan alatt vacogni.”
Majd később szintén személyes élményre hivatkozva jegyzi le: a következőket. Nyári táborozásuk során „hatalmas doboznyi” ajándékot osztunk szét a gyerekek között. Egy kislány azonban minden látható feszélyezettség nélkül többször is kiszolgálta magát. Szerzőnk nyomban szóvá tette ezt az édesanyjának, aki viszont kifejtette: – „az ő gyermekének több jár, mint a többinek.” Ez az elfogult szülői szeretet még derűs mosolyt is fakasztott a sorok írójának arcára. Ezen felbuzdulva a kicsi lány édesanyja, bővebben el is magyarázta, ő valóban hisz abban, hogy „mindenki azt kapja az élettől, amit megérdemel.”
Nos, ebből a szempontból lehet, hogy mégis van üzenete Jézus Urunknak hozzánk! Hová lett a keresztény alapokon nyugvó társadalmunk egyik legerősebb erős alap jellemzője, hova lett a testvéri szeretet, vagy a szolidaritás? Az esélyegyenlőség biztosítása. A hátrányok, a vagyoni, vagy a kulturális és egyéb különbségekből adódó hátrányok felszámolása?
Ifi órán megkérdeztem a fiatalokat, hogy vajon milyen eséllyel indul neki az életnek, az a fiatal, akinek gyermekkorában, nem biztosítottak az alapvető szükségletei. Akkor csak ágyról, fiókokról, íróasztalról, meg gyermekszobáról, beszélgettünk, de hozzá tehettem volna a figyelmes, törődő szülői szeretetet is. Sajnos ez utóbbit a jómódú fiatalok közül is sokan nélkülözik.
Jézus ezzel a néhány mondatával, nem csak az őt vendégül látó házigazdáját hozza zavarba, hanem bennünket is!
Nekünk is nagy tisztességet adott, azzal, hogy el jött hozzánk, hogy itt járt közöttünk, hogy megszólított, és még most is szól hozzánk! Akinek nagy tisztességet adott, azzal, hogy eljött hozzánk. S teljes joggal kérdőjelezi meg azt a gyakorlatot, amelyben ilyen egyenlőtlenül birtokoljuk a javakat.
Ahol egyre nehezebb a társadalmi csoportok közötti mozgás. Kialakultak azok a körök, amelyekben kéz kezet mos.
Barátok, rokonok, keresik és élvezik egymás társaságát, de amikor egy mosdatlan ember száll fel a villamosra, már mindenki menekül tőle. Attól tartok a legtöbb közösségünk megijedne egy ilyen szituációtól, feladattól. Hogyan működik gyülekezetünk? Meghívjuk a tiszteletre méltókat, de ritkán jutunk el a peremvidékekre.
De még inkább zavarba ejtő az ennek az igének az utolsó részlete, amikor az örökkévalóság dimenziójában helyezzük el ezeket az összefüggéseket. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor.
Koránt sem véletlen, hogy az evangéliumi történet folytatásában a Nagy lakoma példázata, kitágítja a gondolkodásunknak határait. Jézus Urunk itt már a földi javak igazságosabb elosztása helyett már az Isten országának lehetőségéről beszél. Ha nem élünk helyesen földi javainkkal, vajon mit kezdünk a mennyeivel?
Emlékezzünk rá, a nagy vacsorát adó gazda elől magukat kimentő vendégeknek mind, illendő és jogos kifogásuk volt. Mózes törvénykönyvében és a hozzá tartozó magyarázatokban, részleteiben szabályozták a társas viselkedés illemtanát, szabályozták a gazdálkodás Istennek tetsző körülményeit, sőt még a fiatal házasok magánélet is védték.
Mégis milyen elenyésző kifogásokká lesznek ezek, ha ezekkel magának az Istennek mondunk nemet. mert ma, és minden alkalommal, ahol Isten igéje szól és az ő terített asztalát kínálják fel, maga a Mindenható szeretne bennünket vendégül látni! És az Isten Országának örömét kínálja fel!
Az nem lehet, hogy ne teljen meg az atyai ház örvendezőkkel! Ezért bizony Isten el fogja vetni azokat, a népeket, azokat a gyülekezeteket, azokat a kereszténynek nevezett embereket, amelyek, akik nem tudnak, és nem akarnak megtelni Isten szeretetével, ezt nem képesek a körülöttük élők számára felkínálni.
Azoknak, aki bénák, s mivel azok, nem is tudnak az Úr útjain járni.
Csonkák, mert valamitől megfosztotta őket az élet, egészségüktől, az emberek megbecsülésétől és elismerésétől? Szegények szereteben, nem kaptak törődést, figyelmes szeretetet, az egészséges személyiség kialakulásának alapvető szükségleteit.
az Úr szolgái pedig kimennek majd, a nyomortelepekre, a gettókba, a hajléktalanok és a menekültek közé. Néhányan közülük, mártírokká lesznek, de Isten Országa általuk is nőni fog. Ezerféle gyülekezetépítési program stratégia létezik, mennyit olvastunk és készítettünk már! De a legtöbb mind kudarcra volt és van ítélve, mert nem az Úr programját hajtják végre. Nem azokhoz viszik, akik a börtönben, a bűnbarlangokban, az átoksoron, élnek. S nem törvényt, és nem evangéliumot hirdetnek ott, hanem meséket, fülbemászó dallamú édeskés történeteteket.
Az egyház minden időkben megmarad, hogy itt nálunk-e, az természetesen még nyitott kérdés. Vajon kész vagy –e, készek vagyunk -e, mind most elfogadni az Úr dorgálását s tanulni belőle? Mégis csak megpróbálhatnánk véghez vinni, a küldetést, hogy a mennyek országára nyitottabb, igazságosabb, tisztább, boldogabb életet éljünk, mind a világi javak tekintetében, mind a mennyeiekében! Ámen